Egy februári késő estén Kalle Hasselström és Jon Åslund egy programozási feladat fölött ült, amelyet másnap reggel kilenckor kellett volna bemutatniuk. Ez egyrészt már a negyedik feladat volt a Szintaxiselemzés órájukra, amibe már igen belefáradtak, másrészt az utolsó feladat sokkal izgalmasabbnak tűnt számukra, mert bármit lehetett csinálni, ami akár csak emlékeztet a lexikai vagy szintaktikai elemzésre, ezért úgy döntöttek, hogy a negyedik feladat befejezése helyett inkább az ötödikre koncentrálva elkezdenek ötleteket gyűjteni, nagyjából olyanokat, amelyek az embernek sohasem jutnának eszébe, kivéve akkor, amikor már tényleg aludni kellene.
Néhány héttel korábban a két hősünk kutakodott az Interneten és felfedeztek néhány elbűvölő programozási nyelvet, pl. Java2k, Sorted!, Brainfuck és Malbolge, és akkor gondolták, jó lenne egy saját, ezekhez hasonló stílusú nyelv. Fogalmuk sem volt, hogy miért, de akkor este ettől függetlenül Shakespeare-ről is beszélgettek, majd három óra elteltével megszületett a nagy ötlet: a Shakespeare programozási nyelv, az SPL (Shakespeare Programming Language).